Ideje elkapni a történet hajókötélből font fonalát

A mágikus kaland elkezdődött! Rögvest a lecsó közepébe belecsapva, nyitó jelenetünkben egy kisimult ráncokkal felszerelt, elégedett és feltűnően jóképű napbarnította fiatalember lép a színre. Főhősünk, Daniel los Americanos Mucsosz, ebben a szent pillanatban Gran Canaria szigetén izzad egy könyvtárban, kielégült mosollyal a szája szélén, hiszen tudja már, amit ti még nem, ezért inkább leírom nektek is. Ugyanis holnap indul az a bizonyos hajó, mely aztán átszeli az óceánt, és amelyen megtalálható leszen egy hétpróbás magyar fiatalember is:)

Izgi mi? De azért ne maradjunk le a történet első fejezetéről sem, melyben lesz vér és verejték, zoknibaszorult homokszemek es egyéb kínlódások.

ELSŐ FEJEZET

Időszámításunk onnantól kezdődik, amikor a figueresi pályaudvar kettes peronján a Barcelona felé tartó vonat ajtói nesztelenul összecsapódnak, miközben a két kalandraéhes hátizsákos rövidtávfutó célbaér az egyes peronra. Dézsávü, mondanánk, ha franciák lennénk, késett már le emberfia vonatot, mégha nem is egy fél éves dél-amerikai kalandtúra első ballépéseként. De amikor a következő járatról leszállva éppencsak az orrunk hegyei előtt záródnak az utolsó reptéri átszállást biztositó járat ajtói, akkor bizony már kimondjuk hangosan is hogy Dézsávű, meg ennél cifrább francia dolgokat is, de azt ide nem írhatom le. Így aztán dzsentri módon taxit fogtunk, a taxi meg balekot. Úgy pörgettük a taxiórát, mint rendes kuruc ember a lószőrfonat ostorát, de legalabb éppen odaértünk a last minute becsekkolásra. Majd örömmel nyugtáztuk, hogy Ryan Air velünk ellentétben 3 és fél órát késik...

Tenerifén első hippipontjainkért reptéren aludtunk, reggel megittuk az ingyenkakaót, amit valaki ránk hagyományozott, majd csipátlanítás és 15 lépésnyi sétálás után csaliként kitettük huvelykujjainkat, amire rögtön le is csapott két osztrák nőszemély. Frissen kölcsönzött autójukkal szivélyesen eldobtak Los Krisztanos nevű kisvárosig, ahonnan egy olcsó trükkel stoppoltunk egy buszt, ami ingyen viszi a kikötőbe érkező hajóutasokat a fővárosba. A barátságos buszsofőr egészen házhoz vitt, külön eldobott minket Santa Cruz botanikus kertjéhez, ahol kiválóan tudtunk sátorozni a kerítés megmászása után. Santa Cruz egy Miamiba oltott Százhalombatta, ahol az olajfinomitó mellett lehet hesszelni a fekete homokkal borított tengerparton.

Az első néhány nap alatt rengeteg barátot szereztünk, kár hogy mindegyik csöves, alkoholista, lengyel kukabuvár vagy helyi skozfrén volt, igy egyelőre ők lejmoltak tőlünk, s nem fordítva. Második éjszakánkon egy strandon lévő játszótéri kalózhajóban bólintottuk álomra fejünket, ezzel elkönyvelve az első hajós élményünket. Ugye mondtam, hogy menni fog!

Az első hajónk - Santa Cruz de Tenerife

A tenerifei kikötőben megkezdtük a stoppolási munkálatokat, ami a hiedelmekkel ellentétben nem egy úszógumin való hüvelykujjas mutatvány, es nem is olajszállitó hajókra való bejutás egy vietnami menekültekkel telített konténerben.
Egész egyszerűen le kell menni a kikötőbe, ahol a különféle vitorlás hajók állomásoznak, és lejattolni az emberekkel, akik, ha nem is visznek el sehova, örömmel diskurálnak a magamféle jóképű fiatalemberekkel. Bár a történelmi hűség kedvéért itt megemlíteném, hogy a missziónk sikerét nagyban előremozdítja egy dekorativ fiatal francia leanyzó is, tehát azt semmiképp ne felejtsétek otthon! (Egy kicsit kevesebb köntörfalazás nélkül kifejezve az én szerepem kimerül a kétségkívül sikeresen kivitelezett mosolygásban és bonzsúrolásban, na)
Első reményfoszlányunk ennek ellenére egy uruguayi milfhez kapcsolódik, aki szívesen kényeztette volna magát habtestem társaságában, de már volt egy másik stoppos a listájaán, igy csak várólistára kerültem, "kockás hasizom" jeligével. Egy uruguayi fuvarért tőlem elmolesztálgathatott volna két hétig - tudni kell kompromisszumokat kötni az élettel. A második konkrét lehetőség egy spanyol hombre-hoz kapcsolódik, ő bizony Braziliaig vinne, csak karácsonykor indul és egy hónapig szándékozik vesztegelni Capo Verdén, vagyis csak februárban érkeznénk.

Minden botnak két vége van, kezdjük az elején

Nyilván az egész azzal indult, hogy nagyapa fejemre ejtett egy jól sikerült akrobata mutatvány közepette. Majd az ezt követő 18 esztendőben tovább folytattam agysejt romboló életformámat, így hát becsületes embertársaimmal szemben a tévénézés és a 7es buszon zötykölődés, lakáshitel törlesztés és zsebkendőbe tüsszentés helyett én inkább Dél-Amerikába stoppolok egy nagy zöld hátizsákkal meg egy zacskó keksszel.
Egy jól felépített ötéves terv keretében meghatároztam, hogy elvégzem a hozzám legtávolabb álló teljesen értelmetlen és kellően unalmasan hangzó pénzügyi és számviteli főiskolát, felhalmozok egy kis diákhitelt és végig iszom az összes pesti kocsmát, majd ugyanezt folytatom megbecsült projekt menedzseri minőségben már konszolidált irodai dolgozóként, aztán gályázok három hónapig egy francia étteremnek álcázott munkatáborban, és a végén seggére verek a lóvénak. A már említett zöld hátizsákomat felteszem egy fapados légitársaság járatára és követem egészen a Kanári szigetekre, ott keresünk egy szimpatikus vitorláshajót, és szépen elstoppolunk az Amerikai kontinensre.
Ez persze korántsem ilyen egyszerű, de nem is egy rubik kocka, abból pedig már egyszer kiraktam egy oldalt.