Amelyben olyan történelmi eseményekről adunk hirt, mint például amilyen történelmi lehet egy pacsirtatelepi suhanc számára az Atlanti óceán átszelése egy vitorlás hajón, vagy martinique-i rum ivása kóla nélkül.
Hosszas hánykódás és körömrágás, gondolkodás-imitálás után még mindig nem tudtuk mitévők legyünk egy ilyen kacifántos helyzetben, de aztán császármetszéssel megszültem a döntést és belevágtunk a hajóútba.
Az indulás végül szerdára halasztódott, meg kellett várni egy másik francia lányt és hogy elüljön a hirtelen kerekedett vihar. Szerencsére ekkor már a hajón tudtunk aludni, elintéztük a bevásárlást, elköszöntünk családtagjainktól és frissensült barátainktól. Az utolsó este természetesen csaptunk egy óriási bulit a személyzettel, bár az igazat megvallva a többiek már mást se csináltak az elmúlt egy hónapban. Igyekeztem mindet elkövetni, hogy elnyerjem a legénység bizalmát, amikor azonban kólát akartak a rumomba önteni, akkor sajnos összekapartam minden maradék francia tudásomat és alaposan kifejtettem az ezen a téren uralkodó elméleteket (vagyis hogy csak a buzik töltik fel kólával az italukat) . Azt ugye nem kell magyaráznom, hogy a nagy átlagban (nem teljesen alaptalanul) az a szilárd kép él, hogy a franciák nem tudnak inni, viszont eltekintettem attól az apró ténytől, hogy matrózokkal van dolgom. A matrózok tudnak inni, mégpedig nagyon. Így hát a boroskolás poénomra büntetésül kaptam három deci tömény 55%-os martinique-i rumot, ami elég soknak bizonyult a két üveg borom mellé. Indulás előtt gyorsan könnyítettem magamon 9 hippipontért - ekkor még nem is sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó hányásom ezen a hajón. Összekapartam magam, a hónom alá kaptam egy üveg bort és nekivágtunk az éjszakának, ami végül a szokásos utcánténfergésbe süllyedt. A legvégén valami bárban kötöttünk ki, ahol állítólag pornó ment a tévében, de nekem már csőlátásom volt, már csak kólát tudtam inni, és annyira futott a maradék erőmből hogy billiárdban belökjem magamnak a fekete golyót.
Másnap felhúztuk a horgonyokat és elhagytuk Las Palmast, ezt az ormótlan spanyol várost, aminek kopár hegyeit és jellegtelen hotelsorait mindenki könnyűszivvel hagyta háta mögött. Bekaptam a tengeribeteg tablettámat és optimistán tekintettem a jövőbe. Minden egész jól alakult amíg nagyjából 4 óra múlva jöttek az első furcsa jelek, például hogy sárga lettem mint Homer Simpson és kezdtem úgy érezni magam mint egy perzsa macska a mosógépben. A tapasztalt matrózok már jól tudták mi fog következni, kacsintgattak és készítették a vödröt. Igazából nyáron direkt elmentünk hajózni és akkor büszkén állapítottuk meg, hogy én nem vagyok tengeri beteg, kár hogy ez most nem jött be. Talán az sem segített, hogy a másnaposságtól amúgy is képtelen voltam enni, mindenesetre benne voltam a pácban alaposan, elkezdtem reszketni, fázni és okádni bele a nagy kékségbe (meg egy kicsit a hajó oldalába). Nem tudom, hogy kellene-e itt most részleteznem mi fán terem a tengeribetegség, vagy megvan ennek a maga szakirodalma.. A lényeg, hogy este se tudtam enni egy falatot se, meg másnap estig se nagyon. A kabinban a legrosszabb, így rendesen pihenni se lehet, a legtűrhetőbb a fedélzeten, akkor is nappal, amíg látod a horizontot. Két nap után már tudtam enni, de kb egy hétig csak lézengtem, evés-alvás-szenvedés... Olvasni nem lehet, mert attól rögtön émelyegsz, és úgy általában véve egész nap gyenge vagy. Azért 4-5 nap után már tűrhető volt, csak a sötétedéstől voltam nagyon rosszul. (Az egyensúly érzékhez kell a látás is)
És akkor lássuk is, hogy néz ki egy átlagos nap (majdnem mindegyik ilyen): reggel fölkelek mondjuk 10 óra körül, nyomok egy kávét, egy kis reggelit, malmozok vagy valami, aztán ledőlök pihenni, egy óra körül újraéledek, majd kezdődik az apero, azaz az előétel. Amikor is csócsálunk valami csipszet, halat, réparudat, olívabogyót, lazacot és közben szégyenszemre mindenki koktélozik, sörözik vagy wiskeykólázik miközben én már az alkohol gondolatától is elborzadok. És ekkor jön a francia ember kedvenc része: a semmiről való folyamatos diskurálás egy órán keresztül - amiből én semmit sem értek. Aztán asztronautákhoz illő ügyességgel megterítünk az ebédhez amit majdnem mindig ugyanaz a lány csinálta, több-kevesebb sikerrel. Ő az egyik matróz barátnője volt, és ilyen hostessmunkát szeretne csinálni a jövőben, így rajtunk gyakorolt és mi ezt nem annyira bántunk, ki voltunk szolgálva, na. Ebéd után desszert, kávé, fagyi, pia, aztán a három lány megküzdött a mosogatásért, de nagy ritkán azért nekem is sikerült. Aztán egy nagy alvás és semmittevés a következő aperoig és a vacsoráig. Este aztán be voltunk osztva felügyelni, nyolcan voltunk igy kétszer jutott egy-egy óra éberség, amikor is figyelni kell ha jön egy másik hajó (nem jött), vagy elromlik-e a robotpilóta (nem romlott). Általában nem volt vihar, inkább kellemes volt az idő, és ez volt a legjobb rész - csak te meg az óceán, a csillagos ég és a napi átlag 4 hullócsillag. És akkor jön a reggel. Összességében 25 nap volt az út, de ebben benne van az egy napos Capo Verde-i kitérő is.
Azért voltak ám az átlagostól eltérő napok is, az elején sokat ügyeltünk 2-3-as csoportban, lehetett dumálni, volt talán 2 vihar is. A legénység nem vettette meg az alkoholt, ezt úgy kell érteni, hogy a kapitány kétszer ütötte ki magát annyira hogy jó kislányokhoz méltóan este 8kor már ágyban volt. Voltak nagy táncmulatságok is 80-as évek diszkóslágáreire, ami tényleg mulatságos volt, mert nem te táncolsz hanem a hajó alattad. Voltak megkapó pillanatok is amikor a kettes számú tiszt atomrészegen felmászott az árbócra és föltekertük a hangszórót a halaknak úgy vezényelte a Wagnert. Megünnepeltük az indulást, az érkezést, a középtávot, és azt is amikor pont nem volt semmi. Napközben lehetett delfineket nézni, az tényleg szórakoztató volt! Csak én nem tudtam eddig, hogy ezek ilyen jóarcok? Kétszer láttunk bálnát is. A repülő halak mindennaposak voltak, de azért sikerül meglepni amikor a kabinomba is utat találtak. Végig horgásztunk de az nem volt olyan egyszerű, igy csak két fogásunk volt, mondjuk az elég jó kis közelharcot eredményezett és jóllaktunk vele nyolcan három napig. Egyszer tudtunk csak fürödni a tengerben, mert sietni kellett, de az nagyon jó volt, csak kapkodni kellett magad mert amint beugrottál már jó 15 méterre volt a hajó, egy kötélhágcsó volt kidobva segítségként. Azonkivül volt még egy felfújható úszómedence a saját szórakoztatásunkra. Képek inkább a fészbúkon lennének, mert ez a blog nagyon béna.
A következő részben részletezzük a szárazföldi kalandokat, a Cape Verde-i kiruccanást, mondjuk ott nem történt semmi, meg hogy mi végre kerültünk St. Martin szigetére, vajon drogot venni vagy pedig csak a természeti szépségek vonzottak magukhoz? Maradjanak velünk, következő részünkből ez is kiderül, és igérem beleirok a sztoriba üresfejű gépkarabélyos francia határőröket is!
No comments:
Post a Comment