A szerző megjegyzése

Van amit sosem késő - az internetes klisékatalógus szerint például tanulni, bocsánatot kérni, leszokni, szerelmesnek lenni, egésszégesen élni, új életet kezdeni, megújulni, satöbbi. Szerencsére engem ilyen megfontolások nem veszélyeztetnek, szerintem sosem késő például ebédelni, és most megyek is eszek valamit utána meg folyatatom e sorok írását, mégpedig egy jó évvel az utazás megkezdése után. Mégis milyen megfontolásból vagy késztetésből? Egyszerű a válasz, üres gyomorral nem olyan jó az írás, így most nekiállok a sült kacsának, isten nyugosztalja szegény állatot.

Tehát valahol a harmadik fejezet környékén fogyott el a 4HB-s grafitceruza készletem, amivel hitelesen megrajzolhattam volna a történéseket. Mielőtt azonban a negyedik rész következne, nem ártana egy kis összefoglalás, ehhez a nagy segitségünkre van a féltve őrzött titkos naplóm, melybe tinédzserkorom óta vezetem életem minden fontos mozzanatát:

Október 19-> Tenerife :  

A 7 szigetből álló kanári-szigetcsoport legnagyobbika. Spanyolország része, de jól látszik, hogy igazából az afrikai partokhoz van közel. Egész évben tavaszi-nyári idő van, ráadásul olcsó és eljutni is egész kedvező áron lehet: Barcelonából pl 35 euróból meg lehet úszni, mondjuk aki vissza is akar jönni  annak nyilván nem ennyire egyszerű. Az egész egy vízből kikandikáló hegycsúcs, a sziget közepén van egy Teide nevű 3718 méteres vulkán, azt még érdemes lehet megnézni, azonkivül azt nyujtja ami a szokásos vakációkhoz kell: viz, homok, napsütés. Mi most éppen nem erre vágytunk.

Tenerife - Playa Jardin

A jellegtelen spanyol emeletesházak nem fognak levenni a lábukról, és a fekete színű homok is furcsa érzetet kelthet, de attól még, hogy ez nem maga a megtestesült földi paradicsom, egész jól el lehet viselni.

Október 24 - Gran Canaria  

Alig egy hét alatt beláttuk, hogy még is inkább a forgalmasabb las palmas-i kikötőben kéne próbálkozni a hajó stoppolás művészetével, hogy az a nagy könyv irja. A második legnagyobb sziget már turista szemmel is érdekesebbnek tűnik, és sokkalta nagyobb pörgés ellensúlyozza a kopár sziklás környezetet, ahol egy idő után zavaró lesz a zöld szín hiánya. 

Egy ilyen böhöm turistajárattal kerültünk át a másik szigetre. Az események gyorsan fel is pörögtek, például rögtön az első este sikerült kivítelezni egy klasszikus szakítást, ami gyönyörű távlatokkal kecsegtetett egy ilyen páros vállalkozásra. Persze fodulópontból is annyi volt hogy hatszor megfordultunk már a saját tengelyünk körül, szóval nem könnyű követni, nekem is csak épphogy sikerült. 

28-án fordult egyet a jó szerencse irányába, és megtaláltuk a fuvarunkat Martinique szigetére. Már csak évelődni kellett, bulizni egy nagyot, meg mégegyet, meg mégegyet, még egyszer szakítani, együttmaradni, és felszállni a hajóra és november 1-én már el is indultunk a Karib-tenger felé!

November 9 vagy 10 - Cape Verde - Azaz a Zöldfoki Köztársaság, ahol megálltunk egy kicsit múlatni az időt, vagy olcsóbb üzemanyagot tankolni, tudom is én. Ez már egy fokkal izgalmasabb hely, mivel a hajdani portugál gyarmat már önállóan forog a saját sírjában, ahol egymásnak feszül az afrikai nyomor és a nyugati csillogás. Egy rövidke nap elég volt feltöltődni és onnantól kezdve már a tengeribetegséget is sikerült elhagyni! Már csak újabb két hét volt hátra:)

Cape Verde - az Atlanti Óceán "közepén"

Utána pedig, olyan november 23-án érkeztünk utunk célállomásába, Martinique szigetére, de előtte megfordultunk St. Martin és St.Barthelemy szigetén is, de nem akarom lelőni a poént.

Óceán szeletelés

HARMADIK FEJEZET

Amelyben olyan történelmi eseményekről adunk hirt, mint például amilyen történelmi lehet egy pacsirtatelepi suhanc számára az Atlanti óceán átszelése egy vitorlás hajón, vagy martinique-i rum ivása kóla nélkül.

Így néz ki ez az ördögi szerkezet amelyen 25 napig hánykolódtunk

Hosszas hánykódás és körömrágás, gondolkodás-imitálás után még mindig nem tudtuk mitévők legyünk egy ilyen kacifántos helyzetben, de aztán császármetszéssel megszültem a döntést és belevágtunk a hajóútba.
 Az indulás végül szerdára halasztódott, meg kellett várni egy másik francia lányt és hogy elüljön a hirtelen kerekedett vihar. Szerencsére ekkor már a hajón tudtunk aludni, elintéztük a bevásárlást, elköszöntünk családtagjainktól és frissensült barátainktól. Az utolsó este természetesen csaptunk egy óriási bulit a személyzettel, bár az igazat megvallva a többiek már mást se csináltak az elmúlt egy hónapban. Igyekeztem mindet elkövetni, hogy elnyerjem a legénység bizalmát, amikor azonban kólát akartak a rumomba önteni, akkor sajnos összekapartam minden maradék francia tudásomat és alaposan kifejtettem az ezen a téren uralkodó elméleteket (vagyis hogy csak a buzik töltik fel kólával az italukat) . Azt ugye nem kell magyaráznom, hogy a nagy átlagban (nem teljesen alaptalanul) az a szilárd kép él, hogy a franciák nem tudnak inni, viszont eltekintettem attól az apró ténytől, hogy matrózokkal van dolgom. A matrózok tudnak inni, mégpedig nagyon. Így hát a boroskolás poénomra büntetésül kaptam három deci tömény 55%-os martinique-i rumot, ami elég soknak bizonyult a két üveg borom mellé. Indulás előtt gyorsan könnyítettem magamon 9 hippipontért - ekkor még nem is sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó hányásom ezen a hajón. Összekapartam magam, a hónom alá kaptam egy üveg bort és nekivágtunk az éjszakának, ami végül a szokásos utcánténfergésbe süllyedt. A legvégén valami bárban kötöttünk ki, ahol állítólag pornó ment a tévében, de nekem már csőlátásom volt, már csak kólát tudtam inni, és annyira futott a maradék erőmből hogy billiárdban belökjem magamnak a fekete golyót.

Másnap felhúztuk a horgonyokat és elhagytuk Las Palmast, ezt az ormótlan spanyol várost, aminek kopár hegyeit és jellegtelen hotelsorait mindenki könnyűszivvel hagyta háta mögött. Bekaptam a tengeribeteg tablettámat és optimistán tekintettem a jövőbe. Minden egész jól alakult amíg nagyjából 4 óra múlva jöttek az első furcsa jelek, például hogy sárga lettem mint Homer Simpson és kezdtem úgy érezni magam mint egy perzsa macska a mosógépben. A tapasztalt matrózok már jól tudták mi fog következni, kacsintgattak és készítették a vödröt. Igazából nyáron direkt elmentünk hajózni és akkor büszkén állapítottuk meg, hogy én nem vagyok tengeri beteg, kár hogy ez most nem jött be. Talán az sem segített, hogy a másnaposságtól amúgy is képtelen voltam enni, mindenesetre benne voltam a pácban alaposan, elkezdtem reszketni, fázni és okádni bele a nagy kékségbe (meg egy kicsit a hajó oldalába). Nem tudom, hogy kellene-e itt most részleteznem mi fán terem a tengeribetegség, vagy megvan ennek a maga szakirodalma.. A lényeg, hogy este se tudtam enni egy falatot se, meg másnap estig se nagyon. A kabinban a legrosszabb, így rendesen pihenni se lehet, a legtűrhetőbb a fedélzeten, akkor is nappal, amíg látod a horizontot. Két nap után már tudtam enni, de kb egy hétig csak lézengtem, evés-alvás-szenvedés... Olvasni nem lehet, mert attól rögtön émelyegsz, és úgy általában véve egész nap gyenge vagy. Azért 4-5 nap után már tűrhető volt, csak a sötétedéstől voltam nagyon rosszul. (Az egyensúly érzékhez kell a látás is)
És akkor lássuk is, hogy néz ki egy átlagos nap (majdnem mindegyik ilyen): reggel fölkelek mondjuk 10 óra körül, nyomok egy kávét, egy kis reggelit, malmozok vagy valami, aztán ledőlök pihenni, egy óra körül újraéledek, majd kezdődik az apero, azaz az előétel. Amikor is csócsálunk valami csipszet, halat, réparudat, olívabogyót, lazacot és közben szégyenszemre mindenki koktélozik, sörözik vagy wiskeykólázik miközben én már az alkohol gondolatától is elborzadok. És ekkor jön a francia ember kedvenc része: a semmiről való folyamatos diskurálás egy órán keresztül - amiből én semmit sem értek. Aztán asztronautákhoz illő ügyességgel megterítünk az ebédhez amit majdnem mindig ugyanaz a lány csinálta, több-kevesebb sikerrel. Ő az egyik matróz barátnője volt, és ilyen hostessmunkát szeretne csinálni a jövőben, így rajtunk gyakorolt és mi ezt nem annyira bántunk, ki voltunk szolgálva, na. Ebéd után desszert, kávé, fagyi, pia, aztán a három lány megküzdött a mosogatásért, de nagy ritkán azért nekem is sikerült. Aztán egy nagy alvás és semmittevés a következő aperoig és a vacsoráig. Este aztán be voltunk osztva felügyelni, nyolcan voltunk igy kétszer jutott egy-egy óra éberség, amikor is figyelni kell ha jön egy másik hajó (nem jött), vagy elromlik-e a robotpilóta (nem romlott). Általában nem volt vihar, inkább kellemes volt az idő, és ez volt a legjobb rész - csak te meg az óceán, a csillagos ég és a napi átlag 4 hullócsillag. És akkor jön a reggel. Összességében 25 nap volt az út, de ebben benne van az egy napos Capo Verde-i kitérő is.
Azért voltak ám az átlagostól eltérő napok is, az elején sokat ügyeltünk 2-3-as csoportban, lehetett dumálni, volt talán 2 vihar is. A legénység nem vettette meg az alkoholt, ezt úgy kell érteni, hogy a kapitány kétszer ütötte ki magát annyira hogy jó kislányokhoz méltóan este 8kor már ágyban volt. Voltak nagy táncmulatságok is 80-as évek diszkóslágáreire, ami tényleg mulatságos volt, mert nem te táncolsz hanem a hajó alattad. Voltak megkapó pillanatok is amikor a kettes számú tiszt atomrészegen felmászott az árbócra és föltekertük a hangszórót a halaknak úgy vezényelte a Wagnert. Megünnepeltük az indulást, az érkezést, a középtávot, és azt is amikor pont nem volt semmi. Napközben lehetett delfineket nézni, az tényleg szórakoztató volt! Csak én nem tudtam eddig, hogy ezek ilyen jóarcok? Kétszer láttunk bálnát is. A repülő halak mindennaposak voltak, de azért sikerül meglepni amikor a kabinomba is utat találtak. Végig horgásztunk de az nem volt olyan egyszerű, igy csak két fogásunk volt, mondjuk az elég jó kis közelharcot eredményezett és jóllaktunk vele nyolcan három napig. Egyszer tudtunk csak fürödni a tengerben, mert sietni kellett, de az nagyon jó volt, csak kapkodni kellett magad mert amint beugrottál már jó 15 méterre volt a hajó, egy kötélhágcsó volt kidobva segítségként. Azonkivül volt még egy felfújható úszómedence a saját szórakoztatásunkra. Képek inkább a fészbúkon lennének, mert ez a blog nagyon béna.

A következő részben részletezzük a szárazföldi kalandokat, a Cape Verde-i kiruccanást, mondjuk ott nem történt semmi, meg hogy mi végre kerültünk St. Martin szigetére, vajon drogot venni vagy pedig csak a természeti szépségek vonzottak magukhoz? Maradjanak velünk, következő részünkből ez is kiderül, és igérem beleirok a sztoriba üresfejű gépkarabélyos francia határőröket is!

A hajóstoppálás 2

MÁSODIK FEJEZET második rész,
amelyben tényleg lesz szó hajóstopposokról meg súlyos hippipont veszteségekről, szerelmi drámákról, deliriumos pillanatokról és Johhny Deppről. Amúgy ma elvitték a lakáskulcsomat így foglyul estem egy pesterzsébeti családi házban, ráadásul tegnap a pápa is lemondott, egyszóval minden adott a blog folytatásához.

Még mindig október utolsó hetében járunk, amikor megérkezünk a kanári szigetcsoport másik tagjára, Tenerife után Las Palmas de Gran Canariára. Egyébként mindenféle hitchwiki és hajóstoppos apokrif szerint itt érdemes oceánjáró hajók után kajtatni, lévén ez a legnagyobb és legjobban felszerelt kikötő. Népszerűsége egyben előnye és hátránya is, egy egész hajóstoppos kolónia telepszik meg ilyenkor, számuk október elejétől kezdve exponenciálisan növekszik. Olyan 100-150 stoppos fordulhat meg egy ilyen szezonban és ennek talán a fele sikerrel is járhat, bár pontos adatokra nem számíthatunk. Már rögtön az első napon belebotlottunk hozzánk hasonló hátizsákos, gitárral utazós fiatalokba amint egy parkban próbáltunk megpihenni a füvön - ahonnan aztán együtt lettünk kipenderítve az igen mélyen tisztelt nagyon sok társadalmi hasznot hajtó fontos munkát végző Park Őr Úr által. Pedig csak az előző éjszaka fáradalmait próbáltuk kipihenni amit egy éjszakai szálláskeresés jelent, melynek eredménye egy hegyen alvás valamint igazi házasságba illő jelenetek. Sajnos nem volt nálunk porcelán tányér készlet csak ilyen decathlonos csajka, de higgyétek el így is elég teátrálisan sikerült megadni a módját egy kiadós szakításnak, ami nem elengedhetetlen kelléke egy ilyen utazós expedíciónak de mi ebben is úttörőnek számítunk. A következő napokban súlyos hippipont veszteségeket elkönyvelve egy hotelban aludtunk, amit azért sikerült lealkudni 20 euróra. Pont ilyen törökországi csótányos helyet kell elképzelni, csótányok és vásári fehérnépek nélkül. Lehetőségünk nyílt azonban végre a 20 kilós hátizsákok nélkül nyakunkba venni a várost és könnyedén lavírozni a mólók között, és tiszta, megnyerő külsővel elbűvölni a hajótulajdonosokat, ezáltal helyzeti előnyre szert tenni a nagyon büdös hippikkel szemben. Van is egy ilyen sorrend kik kerülnek ki győztesen ebből a kiélezett versenyhelyzetben:
1. Francia, egyedülálló lány
2. Egyedülálló lány
3. Tapasztalattal rendelkező hajós
4. Tapasztalattal nem rendelkező de franciául beszélő
5. Magyar, trianoni békeszerződés óta tengerparttal nem rendelkező de ezt jól álcázó, francia barátnővel megjelenő, magát köszönés erejéig franciának tettető, szemérmetlenül jóképű fiatalember.

A lista végén szerepelnek a Két hónapja nem fürdő, 100 euróból fél éve stoppoló litván rasztahajú hippik. Ők egyébként meglepő módon már június óta pénz nélkül stoppoltak körbe Európában, érkezésünk időpontjában már egy hónapja siker nélkül kajtattak hajók után. (Pedig ők tényleg beúsztak mindegyik horgonyzó hajóhoz is) Itt el is érkeztünk az egyik legizgalmasabb fejezethez, a nagy hajóstoppos találkozóhoz, amit Vasárnap tartottunk a kikötő melletti strandon. A találkozót azt hiszem ez a két nagyon elkeseredett unatkozó srác kezdeményezte és szájhagyomány útján terjedt a kikötőben. Talán az egész túra legjobb élménye volt ez az este, a legszínesebb társasággal amivel még egy pesti éjszaka sem vetekedhet. Kezdjük a legelején, a 4 svéd kalózzal, akik rögtön kakukktojások mert nekik volt saját hajójuk, de ez őket nem zavarta abban hogy megigyanak velünk egy láda sört és elmeséljék az összes jól bejáratott anekdótájukat. Lévén hogy svédek voltak, és kalózok, következtetésképpen alkoholisták is. Egy évvel ezelőtt vettek egy hajót, úgy hogy egyikük sem tud hajózni és egy kivételével mindegyik tengeribeteg. Amikor a szárazföldön vannak akkor magukba töltik a fellelhető whiskey forrásokat és általában addig maradnak a kikötőben amíg ki nem dobják őket. Modernkori kalózként néha fizetnek az első napon a kikötésért, lopnak wécépapirt a budiból és szép tetoválásaik vannak, de azért más kategóriát képeznek mint a szomáliai társaik. Spanyolország partjainál csapódott hozzájuk Johhny Depp, akit a karib tenger kalózaiból ismerhettek, és pont úgy is néz ki egy az egyben. Annyira megtetszett nekik ez a figura, hogy őt is bevették a csapatba, így már túlnépesedés volt a hajójukon, de még épp annyira, hogy nem tudtak nemet mondani Jozefnek, akit itt szedtek össze a kanárin. Jozefről már szerintem ti is kitaláltátok, hogy osztrák, mint mindenki akit Jozefnak hivnak, vagy mindenki aki osztrák azt Jozefnak hivnak. Nem is akarta megérteni, hogyan lehetek magyar ha nem Lázlónak hivnak, de már megint elkanyarodtam a témától. Jozef amugy olyan 55 éves lehetett aki 35nek néz ki, és tiz évet élt az Egyesült Államokban, ezen belül java részt Hawaii-on, ahol saját vállalkozása volt ökoházakat épitett vagy mi, és egy saját turista-charter hajója is volt, egészen addig amig tavaly elkövetett valami buta dolgot, amit nem kötött a mi orrunkra, és amelynek következtében kipenderitette őt az idegenrendészeti hivatal. Igy érkezett meg Salzburgba egy che guevarás szimatszatyorral és egy laptoppal mint vagyontárgyakkal. Onnan stoppolt ideáig, hogy találjon magának egy hajót ami eljuttattja őt Belizére, ahol a saját hajója horgonyzik. Valószínűleg sikerrel jár majd, mert ezek a svéd suhancok nagy hasznát veszik egy ilyen öreg rókának. Jozef éjszakáit a strandon töltötte a helyi csöves kompániával, és mivel neki már bejött az élet, cserébe szabadidejében egy orosz lányt istápolgatott. Ez a lány egyedül stoppolt Moszkvától Barcelonáig azt hiszem, és onnan repült ide. Egyedül akart eljutni az óceánpartra ami nagy bátorságra de egyféle félelmetes naivitásra is utalt. Ő valahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek csővázas hátizsákos-májkrémkonzervvel felszerelt világutazók világát képviselte, aminek én is nagy tisztelettel adózok, de számunkra már ismeretlen ez a világ, ryanaires, erasmusos, couchsurferes bankkártyás nemzedéknek. Akármilyen hihetetlen, pont ez a fajta elesettség jelent számára védőhálót, útja során mindenki segítségére siet, most is kifogta ezt az öreg Jozefet aki egyengette útját és talán nem vár ellenszolgáltatást:) Rutinos módon a nagy hátizsákját letette megörzőbe egy másik utazónál aki a hotelban alvós kasztot képviseli. Kicsit késve megérkezett egy igazi sztereotip orosz, USSR-es bakancsban és militáns felszerelésben, kíméletlen orosz akcentussal törte az angolt, és nagyon lassan értette a humort, vagy csak az enyémet, mindenesetre próbáltam úgy helyezkedni, hogy egy esetleg kirobbanó nemzetközi konfliktus vagy apokalipszis során az ő oldalán legyek. Ő az úgynevezett Chuck Norrisos világutazó prototípusa  aki úgy biztosítja be magát a veszélyek ellen, hogy mindenre fel van készülve és még egy salvadori favellában is tisztelet parancsoló megjelenéssel bír. Én egyébként mindezen tulajdonságok közül egyedül az orosz akcentus tekintélyparancsoló erejével fegyverkeztem fel magam, meglátjuk mire lesz elég egy mexikói drogkartell ellen. Ő szintén a parkban aludt, de ezek már paradicsomi körülmények lehetnek egy szibériai osztálykiránduláshoz képest.
És akkor menjünk nyugatabbra, itt voltak velünk a franciák, akik sokan voltak, és rögtön csoportot is alkottak, franciául beszéltek és gitároztak meg énekeltek. Nagyjából mindenki hasonszőrű volt mint mi,  nyáron letoltak vmi éttermi melót vagy egyéb idénymunkát, félreraktak egy valag pénzt és most mennének elutazni. Ők már olcsó hotelekben alszanak és nagy eséllyel pályáznak, hogy valamelyik honfitársuk felveszi a hajójára. Volt egy egyedülálló lány aki már talált is magának egy hajót (három férfi társaságában). Volt egy aranyos pár meg egy kicsit lúzerebb gyerek egyedül.
És akkor folytatnám a sztereotip figurák sorát, megjelent a nagyhangú ír gyerek aki rögtön megmutatta hogy kell inni, nem vacakolni a 3 decis heinekenekkel! Vele volt még a portugál barátnője, ők már három hete lehettek a kikötőben, unták is egy kicsit de legalább ismertek mindent. Őket is nagyon csíptem  ők a minimális pénzzel utazó nyugati hippikasztba tartoznak, vagyis mindig van náluk egy kis fű és literes wiskey-re is van zseton, iphone-ról szól a zene, viszont a kaját ilyen pékségektől meg a szupermarket mellől kunyerálnak. Nagyon fiatalok voltak, de rájuk is vert korban egy ilyen 18 éves német-angol vegyesházasságból származó kölök, aki viszont nulla pénzel utazott és az utcán talált kajákból élt, vegetáriánusként és alkoholt se nagyon ivott. Cserébe már egyszer eljutott Marokkóba stoppal, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy talált magának egy barátnőt valamelyik hajóról így egy darabig felhagyott a hajóstoppolás gyötrelmeivel. Volt itt még egy-két svéd vagy dán, illetve egy amerikai, a hajóstoppos kaszt krőzusai, tiszta, vasalt ruházatban és jólneveltségben, lelkesen énekelték a rögtönzött Bob Marley számokat. Hogy teljen legyen a sor, csak azért mert nem értettük mit mond, nem hagyhatjuk ki a dél-afrikai srácot sem, aki egyébként matektanár volt és a szaudi királyi udvarban adott magánórákat az olajmágnások csemetéinek.

Mindez vasárnap történt, én pedig nagyon durván másnapos voltam, úgyhogy repüljünk vissza időben, mi is történt korábban. Szombat délelőtt megittuk a szokásos kávéinkat a Sailor barban, elintéztük egy fazonnál hogy 15 euróért alhatunk a hajóján, kitartóan mászkáltunk a maradék hajók közelében, amiket még nem volt módunk megkérdezni. Épp egy ilyen pillanatban jött velünk szemben egy csávó, kezében laptoppal, és kérdezte, hogy nem mi vagyunk azok akik hajót keresnek. Mert ő egy francia hajóról jön, ahova keresnek még valakit aki egy kicsit őrült mint ők, de azért annál sokkal nem. Meg is mutogatta a képeket, amin egy irtó nagy luxus katamarán volt, meg öt örült francia akik unalmukban végig bulizzák az utat. Kedden indulnak Martinique szigetére. Tanakodtunk mert nem ez volt a célpontunk, de már nem nagyon bírtuk a kikötőben toporgást se, igy elfogadtuk az ebédmeghivást a hajóra, ahol végre jól laktam és kölcsönösen szimpatikusnak találtattuk egymást - én pedig jól álcáztam a sekélyes francia tudásomat.

Este találkoztunk a perpignani francia barátokkal akik épp arra nyaraltak, seggére vertünk a lóvénak (nem a mienknek) és isteni jól szórakoztunk abban a tudatban, hogy teljesítettük a küldetést, találtunk hajót amivel átszeljük az óceánt. Hajnalban hazafelé ezt megkoronáztuk egy irtózatos nagy veszekedéssel, amivel remélem sok kanári lakót sikerült felébreszteni az utolsó egy kilométeren. A kikötő már zárva volt de beugráltunk a kerítésen és abban a tudatban sikerült álomra hajtani a fejemet, hogy reggel bepakolom a táskámat és elmegyek innen a picsába.
Így esett meg, hogy reggel becsomagoltam és elindultam melegebb éghajlatra de aztán valahogy mégiscsak együtt maradtunk, köszönhetően talán az eddigi legdurvább másnaposságnak ami mindkettőnket a homokpartra szegezett.

A hajóstoppálás

A történelem vihara majdnem elsodorta a folytatást, amikor szerencsére ismeretlen vámellenőrök kezére akadt egy fekete könyv, mégpedig a hajónaplóm, ebből közlünk most részleteket. A dátum 2012 október 22, kis lemaradással, de legalább ékezetekkel folytatódjon tehát a történet.

MÁSODIK FEJEZET
Melyben szó lesz a hajóstoppolás rejtelmeiről és újabb szereplők lépnek színre, mégpedig hajótulajdonosok, olajmágnások, hippik és kurvák, hajóstopposok és űrturisták.

Hőseink madártávlatból szemlélve két nagy hátizsák alatt nyomorgó krumplibogárhoz hasonlatos tünemények, azonban ha egy kicsit lejjebb ereszkedünk, mondjuk békaperspektívába  akkor két kis aranyos Kolombusz Kristóf figura sejlik fel a távolból.  Ez a két kis huszonegyedik századi Colombó névadójukhoz hasonlatosan szponzorokat keresnek felfedező túrájuk megvalósításához, nekik azonban nem kell az uralkodói udvarban kopogtatni a királyok és királynők, velencei kalmárok kegyeiért. Mindössze a santa cruz-i mólon kell sétálgatni, mosolyogni, bonzsúrozni és hellózni vagy holázni az éppen hajót súroló, kávét főző, reggeli tejet szürcsölő hajótulajdonosoknak. Minden hiedelemmel és előítéletekkel ellentétben, mellyel ti is, kedves olvasók engem traktáltok, többségében nem burzsuj,  pökhendi és állhatatlan sznob yachtos köcsögöket kell elképzelni, meg plázacicákat amint fészbúkos fotókon pózolnak hajóikon fészbúkos fotók kedvéért. Ez a népség inkább ilyen különc csodabogarakból  áll, akik tömérdek pénzt áldoznak arra, hogy aztán egy kis fülledt kabinban hánykolódjanak a tengeren, olykor sanyarú viszonyok között, spórolva a zuhannyal és az élelemmel. Bizony bizony, az óceánon nincs ám napi zuhany, talán ezért olyan sok a francia:) /mi viszont egy hedonista járatot fogtunk maguknak, külön vécével, zuhannyal, hűtőkkel, jégkockagéppel és mosogatógéppel felszerelt 18 méter hosszú katamaránon szeltük át az oceánt /
Szóval a lényeg, hogy mindenki kedves volt velünk, mi is mindenkivel, s néhány nap alatt a kis kikötő üde színfoltjává nőttük ki magunkat.
"Te, ez a dánkeshön olyan magyaros volt" - hangzott el az első magyar szó, ami nem az én számból elhangzó veretes szitkozódás volt a szúnyogok elleni elkeseredett harcban. Mivel francia nyelven és spanyolul is az asszony hordta a nadrágot, így kapva kaptam az alkalmon, ha bevethettem a balatoni németnyelvtudásomat.
Igy esett meg a találkozásunk első magyarjainkkal, kik német felségjelek alatt hajózó zalakarosi lakók voltak. Igazi vidéki naivitással és kedvességgel üdvözöltek, rögtön meg is hívtak magukhoz. Zalakaroson a fő utca végén, a dombon ki van irva G.Lajos, ha arra járok feltétlenül csöngessek be. Ennek az ismerségnek talán még hasznát veszem, de elárulom ebben a történetben ez egy elvarratlan mellékszál lesz csak.

A hajóstoppolás kiskátéjának második fontos eleme, az úgynevezett vizuális közönségkommunikáció. Azaz apróhirdetés formájában tudatjuk a hajóskapitányokkal létezésünket és rejtett vágyainkat, nevezetesen hogy átszelnénk az óceánt. Ez általában vérmérséklettől függően előre nyomtatott és hetekig szerkesztett A4-es papirt, vagy kölcsönkért tintával és lopott sajtfecni hátuljára kapart helyesírási hibáktól hemzsegő üzenetet jelent. Lássunk néhány példát:


Ez a Gran Canaria szigetén található kikötőben, a Sailors bar-ban készült. Érdemes még kiposztolni a kapitányságon is. Mi még a keritésre is ragasztottunk  ilyen fekete szigetelőszalaggal, ami gyászhirdetés jelleget kölcsönözött neki és emelte a a hatásfokát. (ezen a képen is megtalálható valahol)









Ez egy jópofa tipus, furcsa is, hogy nem én találtam ki. Ha nem lenne ráirva a neve ( amit majd behomályosítok előbb-utóbb) akkor azt hazudnám én csináltam

Ez meg a profi!!















Ezenkívül az internet bugyraiban is rengeteg hasznos információ található, úgyhogy akit érdekel keressen rá a googlival, wikipedian is korrektül össze vannak szedve a dolgok. El kell keserítenem a hölgy rajongóimat és bevallom, hogy nem én találtam fel a hajóstoppolás intézményét, de a mellszobrot amit állíttattatok hagyjátok csak a helyén.
Visszakanyarodva a históriához, mi nagyjából a sajtfecnisek táborába tartoztunk, ugyan én előszeretettel nyomtattam volna indulás előtt néhány oldalt, de erre végül nem került sor. Ennek köszönhetően a következő 3 napban volt programunk, sajtfecni szerzés egy könyvesboltból, helyesírási hibákkal küzdés és uzsorás kínai fénymásolószalon keresés. Mindeközben előszeretettel alkalmaztuk a strandondöglés fortélyait. Végre már megismerkedtünk izgalmasabb arcokkal, akik a csöveskasztnál egyel följebb helyezkedtek el, skizofrénekkel és kisstílű bűnözőkkel. Aztán egyszer csak azon kaptuk magamat, hogy miközben könyvet olvasok a cigicsikkekkel díszített strandon, egy szekszre éhes néger nő háromszor körberajzolt a homokban a botjával. Ezt rossz előjelnek értelmeztük és úgy döntöttünk hogy a boszorkányok átkai elől menekülve áthajózunk Gran Canaria szigetére, mely hiresebb és nagyobb kikötővel kecsegtetett. Másnap föl is szálltunk egy otromba nagy tengerjáró hajóra mely mély nyomokat hagyott a bankszámlánkon, de jó volt otthagyni Santa Cruz porát.
Gran Canarián aztán fölpörögtek az események, szerda este futott be a hajó és szombaton már találtunk is vitorlást magunknak de mindeközben szappanoperába hajló események sora követte egymást, amelyben a következő számban részletesen kitérünk, talán még szerelmi szál is lesz de az nem biztos.

Ideje elkapni a történet hajókötélből font fonalát

A mágikus kaland elkezdődött! Rögvest a lecsó közepébe belecsapva, nyitó jelenetünkben egy kisimult ráncokkal felszerelt, elégedett és feltűnően jóképű napbarnította fiatalember lép a színre. Főhősünk, Daniel los Americanos Mucsosz, ebben a szent pillanatban Gran Canaria szigetén izzad egy könyvtárban, kielégült mosollyal a szája szélén, hiszen tudja már, amit ti még nem, ezért inkább leírom nektek is. Ugyanis holnap indul az a bizonyos hajó, mely aztán átszeli az óceánt, és amelyen megtalálható leszen egy hétpróbás magyar fiatalember is:)

Izgi mi? De azért ne maradjunk le a történet első fejezetéről sem, melyben lesz vér és verejték, zoknibaszorult homokszemek es egyéb kínlódások.

ELSŐ FEJEZET

Időszámításunk onnantól kezdődik, amikor a figueresi pályaudvar kettes peronján a Barcelona felé tartó vonat ajtói nesztelenul összecsapódnak, miközben a két kalandraéhes hátizsákos rövidtávfutó célbaér az egyes peronra. Dézsávü, mondanánk, ha franciák lennénk, késett már le emberfia vonatot, mégha nem is egy fél éves dél-amerikai kalandtúra első ballépéseként. De amikor a következő járatról leszállva éppencsak az orrunk hegyei előtt záródnak az utolsó reptéri átszállást biztositó járat ajtói, akkor bizony már kimondjuk hangosan is hogy Dézsávű, meg ennél cifrább francia dolgokat is, de azt ide nem írhatom le. Így aztán dzsentri módon taxit fogtunk, a taxi meg balekot. Úgy pörgettük a taxiórát, mint rendes kuruc ember a lószőrfonat ostorát, de legalabb éppen odaértünk a last minute becsekkolásra. Majd örömmel nyugtáztuk, hogy Ryan Air velünk ellentétben 3 és fél órát késik...

Tenerifén első hippipontjainkért reptéren aludtunk, reggel megittuk az ingyenkakaót, amit valaki ránk hagyományozott, majd csipátlanítás és 15 lépésnyi sétálás után csaliként kitettük huvelykujjainkat, amire rögtön le is csapott két osztrák nőszemély. Frissen kölcsönzött autójukkal szivélyesen eldobtak Los Krisztanos nevű kisvárosig, ahonnan egy olcsó trükkel stoppoltunk egy buszt, ami ingyen viszi a kikötőbe érkező hajóutasokat a fővárosba. A barátságos buszsofőr egészen házhoz vitt, külön eldobott minket Santa Cruz botanikus kertjéhez, ahol kiválóan tudtunk sátorozni a kerítés megmászása után. Santa Cruz egy Miamiba oltott Százhalombatta, ahol az olajfinomitó mellett lehet hesszelni a fekete homokkal borított tengerparton.

Az első néhány nap alatt rengeteg barátot szereztünk, kár hogy mindegyik csöves, alkoholista, lengyel kukabuvár vagy helyi skozfrén volt, igy egyelőre ők lejmoltak tőlünk, s nem fordítva. Második éjszakánkon egy strandon lévő játszótéri kalózhajóban bólintottuk álomra fejünket, ezzel elkönyvelve az első hajós élményünket. Ugye mondtam, hogy menni fog!

Az első hajónk - Santa Cruz de Tenerife

A tenerifei kikötőben megkezdtük a stoppolási munkálatokat, ami a hiedelmekkel ellentétben nem egy úszógumin való hüvelykujjas mutatvány, es nem is olajszállitó hajókra való bejutás egy vietnami menekültekkel telített konténerben.
Egész egyszerűen le kell menni a kikötőbe, ahol a különféle vitorlás hajók állomásoznak, és lejattolni az emberekkel, akik, ha nem is visznek el sehova, örömmel diskurálnak a magamféle jóképű fiatalemberekkel. Bár a történelmi hűség kedvéért itt megemlíteném, hogy a missziónk sikerét nagyban előremozdítja egy dekorativ fiatal francia leanyzó is, tehát azt semmiképp ne felejtsétek otthon! (Egy kicsit kevesebb köntörfalazás nélkül kifejezve az én szerepem kimerül a kétségkívül sikeresen kivitelezett mosolygásban és bonzsúrolásban, na)
Első reményfoszlányunk ennek ellenére egy uruguayi milfhez kapcsolódik, aki szívesen kényeztette volna magát habtestem társaságában, de már volt egy másik stoppos a listájaán, igy csak várólistára kerültem, "kockás hasizom" jeligével. Egy uruguayi fuvarért tőlem elmolesztálgathatott volna két hétig - tudni kell kompromisszumokat kötni az élettel. A második konkrét lehetőség egy spanyol hombre-hoz kapcsolódik, ő bizony Braziliaig vinne, csak karácsonykor indul és egy hónapig szándékozik vesztegelni Capo Verdén, vagyis csak februárban érkeznénk.

Minden botnak két vége van, kezdjük az elején

Nyilván az egész azzal indult, hogy nagyapa fejemre ejtett egy jól sikerült akrobata mutatvány közepette. Majd az ezt követő 18 esztendőben tovább folytattam agysejt romboló életformámat, így hát becsületes embertársaimmal szemben a tévénézés és a 7es buszon zötykölődés, lakáshitel törlesztés és zsebkendőbe tüsszentés helyett én inkább Dél-Amerikába stoppolok egy nagy zöld hátizsákkal meg egy zacskó keksszel.
Egy jól felépített ötéves terv keretében meghatároztam, hogy elvégzem a hozzám legtávolabb álló teljesen értelmetlen és kellően unalmasan hangzó pénzügyi és számviteli főiskolát, felhalmozok egy kis diákhitelt és végig iszom az összes pesti kocsmát, majd ugyanezt folytatom megbecsült projekt menedzseri minőségben már konszolidált irodai dolgozóként, aztán gályázok három hónapig egy francia étteremnek álcázott munkatáborban, és a végén seggére verek a lóvénak. A már említett zöld hátizsákomat felteszem egy fapados légitársaság járatára és követem egészen a Kanári szigetekre, ott keresünk egy szimpatikus vitorláshajót, és szépen elstoppolunk az Amerikai kontinensre.
Ez persze korántsem ilyen egyszerű, de nem is egy rubik kocka, abból pedig már egyszer kiraktam egy oldalt.